A 18. század legelején a Diósgyőri vár és uradalom utolsó zálogos birtokosa, báró Haller Sámuel nem tudta hivatalos iratokkal igazolni birtoklási jogcímét. A család még évtizedeken át pereskedett vélt igazáért, a vár és az uradalom azonban a kamara tulajdonába került. 1775-ben mondták ki először egy összeírásban, hogy a vár – rom. Az elhagyott épületet lassan benőtte a gyom, és megkezdte rombolását a szél és az eső mellett a legveszélyesebb elem, az emberi kapzsiság és mohóság. Az uradalmi prefektus kőbányaként használta, bontatta a várat, vitték a szekerek messzi építkezésekhez a már réges-régen megfaragott köveket. Így épült föl, nem tudjuk ugyan melyik évben, de (mint ezt a 2002-ben elvégzett falkutatás bizonyította) biztosan az északi oldal emeletét elfoglaló Lovagterem falainak anyagából a vár tövében ma is álló Déryné-ház.
A Borsodi Értesítő 1852. május 13-án a következő felhívást tette közzé:
„A Diós Győri Uradalom praefectionális lak, a hozzá tartozó istállókkal és kerttel együtt bármikor bérbe kiadó. A kivenni szándékozók jelentsék szándékukat Diós Győr, uradalmi tiszttartói hivatalban.”
Hamarosan jelentkezett is a jövendő bérlő, Déry István uradalmi gazdatiszt személyében, aki nem volt más, mint a neves színésznő, Déryné Széppataky Róza hites férje-ura. A kevés tehetséggel megáldott egykori színész pályája is akkor ért véget, amikor az alig egy éves házasság: bár soha nem váltak el, Déryné csillaga egyedül futott be fényes pályát. Viszonyukat jellemzi, hogy amikor a sikeres színésznő egy ízben megírta férjének, milyen szép ezüst fésülködő-készletet kapott hódolóitól, a következő választ kapta: „…legalább lesz mit eladnia ha majd koldusbotra jut.”
Ez a veszély nagyon is közelinek látszott, amikor Déryné a nagy pesti árvíz alkalmával megfázott, és elveszítette a hangját.
Egyre kevesebb felkéréshez jutott, ráadásul a színpadi deszkákon már ott sorakoztak az új, fiatal tehetségek. Elfogadta hát férje hívását, egy levelében így írt erről:
„Déry már régen hív magához, miután mellőztetésemet látja. De nekem adósságaim vannak, s miből törlesztem, ha nem keresek. Déry szívesen lát, de szigorúan megszabta, hogy egy ujjnyi színészi rongyot, egy fillér adósságot se vigyek házához, és többé még magán körben sem működjem.”
Először Tarcalon, majd Miskolcon egy Kossuth utcai házban éltek, melyhez azonban csak egy udvar tartozott. Micsoda lehetőséget jelentett a diósgyőri kőház, az egészen a hegy tövében fakadó forrásokig húzódó kerttel, az egykori királynék elvadult birodalmával!
Gazdálkodásba fogott itt Déryné, ügyesen kihasználva minden adódó lehetőséget.
Így nevelt hosszú éveken keresztül pulykákat, ugyancsak egy levelében említve:
„Még mindig kell régi tartozásomat törleszteni, és ezt Dérynek nem szabad tudni. Ezt törlesztem pulykáim árából.”
A falusias magányban azonban élénk társadalmi életet is éltek. Rögtön az első évben vendégül látták Vahot Imrét, aki Kubinyi Ferenccel együtt készítette a képeket és a leírásokat közös nagy munkájukhoz, mely a Magyarország és Erdély képekben címet kapta. Vahot már korábban is noszogatta az egykori színésznőt, hogy írja meg emlékeit, ő azonban nem állt kötélnek. Majd idősen, szinte félvakon megírt, közel 1000 oldalt kitevő naplójában így emlékezett erre az eseményre Déryné:
„De történt, hogy Vahot Imre Diós Győrbe jövén társával a várat lephotografírozni, hozzánk szálltak, s ott időzvén két hétig nálunk nagyon szívesen láttuk férjemmel együtt.
Akkor ismét megszólított – de mondtam: hagyják a holtakat nyugodni, én el vagyok temetve a Diós Győri Vár romjai alá…”
Sor került-e vajon az említett photografírozásra? Az 1853-ban megjelent kötetben mindenesetre egy metszet elénk tárja a Diósgyőri vár romjainak állapotát, a vizesárkon túl pedig ott látjuk a híres lakójáról elnevezett Déryné-házat is, a mellette álló pajta épületével.