Amint arany és rozsdaszínbe öltöztek a lombok, vadászkürtök rivallása verte fel a Bükk erdeinek csendjét. A Diósgyőri várat délről övező hegyek oldalában kezdődött az a vadaskert, melyet rendre felkeresett Nagy Lajos király az őszi hónapokban. A vadaskert fogalmán nem azt kell értenünk, mint manapság: több tízezer hold területű, vadban gazdag erdőségek voltak ezek, ahol szabadon járt-kelt vad és vadász egyaránt. Tudomásunk van arról, hogy 1355-ben a király a vártól jókora távolságra eső Csenik nevű birtokrészt is a vadaskerthez csatolta, kárpótlásul másik malmot adva a pálosoknak az itt álló malmuk helyett.
A Kárpát-medence vadjainak nagy részét a medve, a vaddisznó, a farkas, róka, szarvas, dám, őz, vadmacska, borz, hiúz, nyest, nyúl, hód, mókus, pele tette ki.
A középkor óta mindenfelé kiirtotta az ember az őstulkot. Egy arab kereskedő és világutazó, aki 1161-től 3 évig Magyarországon élt, így írt róla: „…csodálatos állat, nagyon jó, zsíros a húsa. A bőre egymaga annyit nyom, mint két szarvasmarhának a súlya. A feje akkora, mint egy ököré. Szarvai olyan nagyok és hosszúak, mint az elefánt ormánya.” Az őstulok a 16. század elején már kuriózumnak számított, nem volt azonban különlegesség, hiszen csak a 19. század elején halt ki, a bölény. Dédes környékén még nagy királyi bölényvadászatok folytak Nagy Lajos idejében.
A vadászat volt a középkor legfőbb szórakozása és mulatsága.
Már a gyermekek is gyakorolták a vad űzését, hiszen a vadászat fogásainak, módszereinek megtanulása volt a legjobb felkészülés az igazi feladatra, a harcra. Ugyanazokkal a fegyverekkel vadásztak, mint amelyekkel a hadba vonultak. A jól betanított ló a vadászatoknak legalább olyan fontos kelléke volt, mint a háborúknak. Korabeli ábrázolások szerint a 14. században párhuzamosan használták az ősi reflexíjat és a számszeríjat. Nyílhegyek sokasága került elő a hajdani vadászterületek erdeiben: hegyes, ütő, koronás és vágó nyílhegyek, attól függően használták ezeket, hogy milyen vadra mentek. A medve azonban nemes ellenfélnek számított, ellene vadászgerelyt vagy medveölő lándzsát illett csak használni.
A nagy királyi vadászatok alkalmával felkerekedett az egész udvar.
Követte őket a vadászok, solymászok, agarászok, apródok, lovászok, szakácsok és szolgák egész hada, és nem maradtak el az udvari kancellária jegyzői, valamint az udvari papság sem. Még Könyves Kálmán idejétől törvény tiltotta a szentségek kiszolgáltatását a vadászaton: nem lehet véletlen, hogy a nagy vadászterületek mindegyikének közelében megtaláljuk a kolostorokat, így Diósgyőrben és Dédesen is a pálosokat. Itt élhetett a középkor embere annak a különös kettősségnek, melynek révén a vad és véres események mellett jól megfért a keresztényi áhitat és a könyörületesség.
A mulatság és a szórakozás mellett nem utolsó sorban a zsákmányszerzés is a célja volt a vadászatoknak.
A lakomákon elfogyasztott hús mellett nagy szerepe volt az öltözködésben a bőröknek és a prémeknek, még a medve kemény szőrét is felhasználták: szőnyegek, kocsitakarók készültek belőle. Az elejtett állatok csontjai is feldolgozásra kerültek, számtalan csontgomb, övcsat, egyéb ruhadísz, késnyél, csontkorcsolya, valamint félig megmunkált, felhasított és felfűrészelt csont jelzi a Diósgyőri várban is a csontmegmunkáló műhely létezését. A kész tárgyak közül különlegességnek számít a 2.7 cm magas, geometrikus díszekkel ellátott kis sakkfigura. Pontos korát nem tudjuk, de a vár déli falszorosában, 15. századi pusztulási rétegben került elő egy vörösmárvány, felületén kockásra alakított kis kőtöredék, egy hajdani sakkasztal maradványa. Ugyanabból az anyagból készült, mint a várbéli reneszánsz faragványok : nem tűnik tehát merész gondolatnak, ha a kis sakkfigurát és a „táblát” a híresen jó sakkjátékos hírében álló Beatrix királynéhoz kötjük.