A dalmát városok birtoklásának problémáját Nagy Lajos „megörökölte”, mivel annak ellenére, hogy királyaink Könyves Kálmán óta viselték a „Dalmácia királya” címet, örökös harcban álltak a velencei Köztársasággal. A tengeri kereskedelemből mesésen meggazdagodott
Velence tíz körömmel ragaszkodott az Adrián való hajózás egyeduralmához.
Ők hozták az árut keletről, és lényeges volt, hogy a dalmát kikötővárosokon keresztül szabadon vihessék tovább a szárazföldön Bécs, a Magyar királyság felé és azon túl.
1358-ban a közel tíz éve tartó harcok a Zárában kötött békével zárultak. Velence örökre lemondott Horvátországról és Dalmáciáról, Magyarország akár tengeri hatalom is lehetett volna, ha kiépíti a flottáját. Eddig jobbára kölcsönhajók szolgálták a magyar királyt és seregét, és ez így maradt a továbbiakban is: a legtöbb hajót Ragusa (Dubrovnik) állította ki. Ettől az időtől szerepelt a történeti forrásokban a „magyar király tengernagya” kifejezés,
az első „admiral” Nagy Lajos szolgálatában az olasz Giacomo Cessano volt.
1359-ben még oroszlánkölyköket küldetett a budai udvarba, de egyeduralmának elvesztésébe soha nem nyugodott bele Velence. Újra elfoglalt néhány tengeri kikötőt, majd megtámadta a magyar király régi szövetségesét, Padovát. A váltakozó sikerrel folyó háborúskodás végül 1881-ben dőlt el, amikor a szövetségre lépett magyar, padovai, veronai és genovai csapatok, az osztrák hercegek támogatását is bírva, fényes győzelmet arattak.
A békét augusztus 24-én Torinóban kötötték meg, annak megerősítése azonban nagy ünnepélyességgel Diósgyőrben történt, amikor
Nagy Lajos elé járult a velencei küldöttség, élén az idős Andreas Conteremus dózséval.
Magyar részről minden fontos udvari méltóság jelen volt, így Alsáni Bálint pécsi püspök mellett a váradi, a zágrábi, a csanádi püspökök, a boszniai prépost, a galiciai vajda, valamint az udvari méltóságok. A békeokmány szerkesztője pontosan megjelölte az aláírás helyét is: „in cameram ipsius castri penes stubam parvam” azaz a király kis kandallós szobájában.
A velencei háborúk sok vér- és anyagi áldozattal jártak,
de a dalmát városok kereskedelme és a Velence által fizetett évi 7000 arany a királyi kincstárat gazdagította. A béke külön rendelkezéseként a Köztársaság arra is kötelezte magát, hogy függősége jeléül minden vasár- és ünnepnapon a Szent Márk téren felhúzza a magyar király Anjou-liliomos lobogóját. A titkos záradék értelmében ekkor kerültek Magyarországra Remete Szent Pál ereklyéi is.
Igazi tengeri kereskedelmet folytató hatalom azonban soha nem lettünk, és nem épült ki a magyar hajóhad sem.