Eger eleste után Diósgyőr lett az egyik láncszeme a felsőmagyarországi védővonalnak. Bizony, gyenge volt már ez a láncszem, az omladozó falak, beszakadó tetők javításával nem sokat törődtek egymást váltó zálogos birtokosai. Az ágyúk alkalmazása óta tulajdonképpen hadászatilag védhetetlen is volt, mivel a közeli hegyről tüzérségi tűz alatt lehetett tartani az egész környéket. A török azonban nem akarta megostromolni a rogyadozó várat, anélkül is feldúlta 1596-ban Diósgyőrt és Miskolcot, és minduntalan a Sajó völgyében portyázott. A várból kisebb csoportokban kijáró katonákat kíméletlenül levágták: Szentkereszti Gáspár diósgyőri hadnagy vallotta, hogy az egri törökök 1641 táján huszonhétszer portyáztak a vár körül.
Levágtak 22 katonát, közöttük a vicekapitányt,
elvittek 48 embert, asszonyt és gyereket, nyolc katonát, egy hadnagynak a feleségét. Négyszer hajtották el az egész diósgyőri csordát, rövid idő alatt húsz lovat kötöttek el.
A diósgyőri vár főkapitánya ebben az időben Pap János volt. Régi katona, sok-sok éve állt a király szolgálatában, jellegzetes végvári ember, a török hódoltság miatt gyökértelenné váló nemes típusa. Fizetését ő is oly ritkán kapta meg, mint a katonái, birtokai pedig hódoltsági területen feküdtek. Némi jövedelmet a török rabok kiváltásából remélhetett: Pap Jánosnak Szendrőben volt két török, Ónodban és Diósgyőrben egy-egy rác rabja. „Több rabom nincs, és másnak sincs Győrben”- jelentette a kassai főkapitánynak, aki megtiltotta a törökkel való levelezést, magának tartva fenn ezt a jogot.
Márpedig a török, ha nem portyázott, akkor hol barátságosnak látszó, hol fenyegető leveleket küldözgetett Diósgyőrbe.
Mehmed egri pasa 1665-ben háromszor is üzent, de Pap János nem válaszolt neki, bár megjegyezte „sohasem hallottam, hogy tilalomban legyen az töröknek való írás, mivel…a rabok felől is írnak gyakorta, és ha valamely szegény rabnak szabadulására gyámolt parancsolt Isten, írni kell mellette…Mind levagdalnak bennünket, ha választ nem adunk levelükre.”
Egyszer a pünkösdi ünnepek idején néhány diósgyőri katona kéregetni ment a környező falvakba –vitéz ember szemében pedig, kinek kard van az oldalán, ez a legnagyobb szégyen – és éjszaka rajtuk ütöttek az egri törökök. Egyet levágtak közülük, ötüknek ugyan sikerült elmenekülniük a sötétben, de a fegyvereiket elzsákmányolták. Ekkor már íratott Pap János Ibrahim pasának, hogy a fegyvereket és a holmijukat adassa meg, „mert azok a katonák igaz dologban jártak.”
Egyéb dolgok is történtek azonban!
„ Itt rút, hallatlan dolog esett – jelentette Pap János – Egy katona elszökött más katona feleségével. Az katona feleségét, három gyermekét hagyta el, az asszony is egy kis fiát. Nem tudom kegyelmes uram, oka egyéb mi lött törökké való létének, hanem csak az, hogy az ördög bírta meg őket. Ez felől az basának beírtam vala, hogy azt az ebet adgya ki kezemhez, mert mostan nem kellene bevenni, törökké tenni…A basátul ily válaszom lött, hogy nem löhet kiadni, mert az az igaz hitet megösmerte, azért jütt be…”
Pribéknek nevezték azt a végvári katonát, amelyik átállt a törökhöz. Meglepő, hogy nagy nyomorukhoz képest milyen kevesen vetemedtek erre, és még azok egy része is visszajött, megbánva tettét. A kezükbe kerülő áruló pribéket kíméletlenül levágták a végváriak, egyedül a hitlevelet kérőknek bocsátottak meg.
Ilyen pribék volt bizonyos Gogány Mihály, aki hitlevelet kapva a diósgyőri kapitánytól fogadta,
hogy több törököt is a magyarok kezére ad. „Úgy is cselekedett, mint fogadta. A terminus napra ötödmagával jött ki… De a vitézekre oly setétség volt, hogy rettenetes, és így egynél többet le nem vághattak (a diósgyőriek). Hanem két lovukat nyerték el. Amely török itt veszett, az igen-igen kijáró, vitéz török volt, Zugonak hívták”. Elnyerte hát méltó büntetését – bár vitézségét is elismerték, az a török katona, akit Pap János várkapitány már több levelében említett, mint kijáró katonái vesztének okozóját.