Távolról kürtszó harsan, kettészakítva a csendet, hamarosan felel rá egy másik, közelebbi hang. A király összerezzen: távol járt térben és időben, messze kalandoztak gondolatai. Az ablakfülkéből a halastóra lát, melynek vizén még megcsillan a szeptemberi bágyadt napfény, de szemei előtt az Adria hullámzik. Amikor hajóra szállt, hogy másodszor is Nápoly felé induljon. A tenger, ahogyan a zárai kikötő hullámtörőjének csapódik. Zára… 1358 februárjában még részt vett a békekötésen, a ferencrendiek sekrestyéjében. A dalmát városok, mint azt lakosaik kívánták, visszatértek a magyar király fennhatósága alá. Velence örökre lemondott Horvátországról és Dalmáciáról, szabad a hajózás, a kereskedelem az Adrián. Örökre…? Kis mosoly fut át a király ajkán, arra a régi kézfogóra gondol, az esztergomi érsek szavaira a királyné koronázásakor:
„Uram Istenem! Árassz a királynéra bölcsességet, hogy örökös hűséges társa lehessen királyi urának és védelmezője, tanácsadója alattvalóinak!”
Csaponganak a gondolatai, immáron újra Zárában jár, szemei előtt Szent Simeon ereklyetartója. A királyné naponta ott térdepel a székesegyház oltáránál, és kész kolostorba vonulni, hogy férje új asszonyt vehessen, aki képes örököst szülni. A mosoly most szétárad a király arcán, 17 év után megszületett leányaira gondol, Máriára és Hedvigre, akiknek immáron elrendezte a sorsát, gondoskodott a magyar és a lengyel koronáról. A nehéz örökség, a Nápolyi királyság? Már csak egy csillanás a múlt ködén át. Mennyi vér, mennyi küzdelem, felsejlik Endre öccsének alakja, egy barna fürtökkel övezett gyermekarc, egy régről visszhangzó kacagás a visegrádi palota oszlopai között. Nem is látta férfivá érni. Több mint harminc esztendő telt el a halála óta. A bosszú emléke sajog lelkében, mely elpattant, mint egy véres buborék.
Megrázza a fejét, a mai nap ötlik eszébe, a velencei dózsét várja.
Ezt az embert nem ismeri, egy másikat régen tisztségébe segített, még az első velencei háború idején, Treviso ostromakor. Giovanni Delfino védte elszántan a várat, amikor követ érkezett a magyar király táborába: meghalt a dózse, és éppen a vár kapitányát óhajtják a helyébe. Ő pedig a várat fel nem adja, hiszen becsületszavára oltalmazza. És a király dönt, átengedi őt a táboron, sőt kíséretet ad mellé, bántódás ne érje. Lovagkirály, az Úr atlétája, ötlik eszébe a pápai jelző… Lovagiasság? A felfuvalkodott város, a kalózok pártfogója elfelejt hálásnak lenni, újra fellángolnak a harcok. 1359-ben még oroszlánkölyköt küldenek ajándékként a budai udvarba, hamarosan azonban megtámadják a magyar király régi szövetségesét, Padovát. Lajos palástja arany csatján babrál, újra elkalandozik az időben: Padovában van, a Carrarák udvarában, ahol fényes ünnepségeken lovaggá üt arra érdemes ifjakat, és életre szóló barátságot köt vendéglátójával. Majd újra a csaták vérzivatara tűnik elő, Lackfi István és serege, amint a Velence által orvul szövetségessé hívott törökök nyílzápora által egy mocsárba szorul… a holtak és az élők, maga Lackfi is, akiékért hatalmas váltságdíjat kell fizetni. És az a közel 30 000 ló, mely odaveszett… A győztes Velence tobzódik Padova megalázásában: a 100 000 arany kárpótlás megfizetésén túl térdenállva kell kérniük a Nagytanács termében a Köztársaság bocsánatát.
Újabb vészterhes évek, míg végre, hála a jó szövetségeknek is, elérkezik a győzelem, és megköttetik a béke Torinóban. Elégtételt venni mindenért, bosszút állni?
A nehéz csatt félrehúzza a vállán a palástot, hirtelen egy kéz érintése tűnik valóságnak, egy jellegzetesen reánehezedő tenyér, hogy a csonka kéz maradék ujjai eligazíthassák a kelmét. Ott volt mellette minden dolgában, óvta, védte elvesztett másik fia helyett is, segítette és erősítette. Az édesanyja, aki már lassan egy éve az óbudai klarisszák kolostorában nyugszik. Ezt a napot már nem érhette meg. Lajos maga rántja helyre a palástot, arcvonásai megkeményednek. Közel negyven éve koronázták királlyá. Minden elért, amit óhajtott. Elfáradt. Ezt azonban még el kell rendeznie. Léptek koppannak, az ajtónyílásban feltűnik Alsáni Bálint pécsi püspök, követ és diplomata. Sürgető tekintetére a király felemelkedik a székből, lábába belehasít az ismerős fájdalom. Aversa, ezerszer elátkozott Aversa, ahol tizenkét rántással tépték ki húsából a szakállas nyílvesszőt az ostrom szünetében… és a zólyomi erdőben megsebesített medve, ahogy ugyanezt a sebesült lábat marcangolja… Az erdő egy ideje már csak magányos barangolásra csábítja, egyre többször keresi fel a rengeteg mélyén élő szerzeteseket, különös figyelemmel fordul a magyarok alapította pálos rend felé.
Belép a Lovagterembe, itt van országának minden jelentős tisztségviselője, leghűségesebb embere.
Jöjjön hát a velencei dózse és kísérete. A magyar király vendégként fogadja őket. Megaláztatásnak elegendő a hosszú út még csak nem is Budára, hanem ide, Diósgyőrbe. Másképp ítélkezik már az emberek, a cselekedetek fölött. A béke feltételeiben megegyeztek, de még van egy titkos záradék. Erről majd visszatérve kedves kandallós szobájába rendelkezik. Elhozatja Remete Szent Pál ereklyéjét, és odaajándékozza a budaszentlőrinci pálosoknak. És ezzel félre is teszi a földi gondokkal való foglalatoskodást. Évtizedeken át háborúzott, sohasem az országban, de az országért. Régen pihennek már a hadak, legyen béke a lelkekben is.