Egy 1775-ben kelt összeírás már romként említette a Diósgyőri várat. Utolsó lakója egy öreg cigány volt, aki a fűvel és bokrokkal benőtt várdomb északi lejtőjén levő boltozott kazamata előtt ütötte fel a sátrát, és itt is halt meg 1760-ban.
A koronauradalomhoz tartozó várat kőbányának kezdték használni.
Köves János, nyugalmazott erdőfőtanácsos az 1934-36 között végzett feltárás vezetője írta le a következő sorokat:
„… a falak, a tornyok, ahol az emberi tudatlanság csak hozzájuk férhetett, alulról, oldalról és felülről úgyszólván ki vannak rágva… Ennek a fosztogatásnak nincs történelmi alapja, ez a tudatlanság, a kapzsiság és a nemtörődömség eredménye.”
Ez volt az első tudományos igényű feltárás, melyet bár nem régész vezetett, mégis jelentős eredményt hozott, tisztázta a felső vár teljes alaprajzát.
Ezeket a munkálatokat csak a háború után követte romeltakarítás és valamelyes állagmegóvás, majd több nekirugaszkodásal egy-egy rövidebb leletmentés 1955-1961 között.
Az egész várra kiterjedő kutatás 1962 őszén kezdődött, melyet az Országos Műemléki Felügyelőség régésze, Czeglédy Ilona vezetett. A felső, és a vastag földréteg alatt rejtőző külsővár feltárásával egyidejűleg végre megtörtént a romok konzerválása és helyreállítása is. A régészeti feltárás lehatolt egészen a sziklafelszínig, a helyreállítás pedig értelmezett és megmutatott minden megmaradt építészeti részletet. Az egész magyar műemlék-helyreállítási szemléletre újszerűen hatottak a beton kiegészítések, melyekről azonban az eltelt évtizedek során kiderült, hogy sajnos összeférhetetlenek az eredeti maradványokkal. Annakidején a szakma hibául rótta fel, hogy a rossz állapotban lévő falakat Ferenczy Károly mészkő köpenyezéssel látta el, és ezt a durva falat hozta síkba a rekonstruált nyíláskeretekkel. A középkorban soha nem építettek így, mivel a falakat a jobb védelem miatt vakolták. A viták azonban lassan elcsitultak, a közvélemény pedig olyannyira pozitív irányba fordult, hogy amikor sok év múlva felmerült a vár rekonstrukciójának gondolata, szabályosan visszasírta ezt az „eredeti” állapotot.
Miután a felső, és a külső vár elárulta minden titkát, 1968-ban egy Vármúzeum nyitotta meg kapuit Diósgyőrben.
Alig öt év elteltével a múzeum a B.-A.-Z. Megyei Múzeumi Igazgatóság fennhatósága alá került, és így működött egészen 1990-ig, amikor Miskolc Város Önkormányzata vette át a vár kezelését. Ettől kezdve a műemléki és a múzeumi funkciók fokozatosan a háttérbe szorultak az idegenforgalom növelésére irányuló igényekkel szemben. Egészen 2002-ig nem került sor semmilyen állagmegóvásra sem, aminek szomorú következményei lettek: a tornyok megrepedeztek, a falak omlásnak indultak.
Örvendetes módon azonban a várkörnyék rekonstrukciója kapcsán támogatásra talált a vizesárok, a Huszárvár és egyáltalán, Diósgyőr történelmi környezetének kutatása.
A vár ugyanis nem csak szikladombon elhelyezkedő építményt jelentette. A kevés leírás szerint hatalmas vadaskert, virágos- és gyümölcsöskertek, halastó vette körül, a hegy tövében fakadó forrásoknál pedig a Királynék fürdője helyezkedett el. A vár körüli elnevezések ma is őrzik ezek emlékét: Tókert, Tapolcarét, Kőkert…
Más királyi várak esetében (Buda, Visegrád) az arra érdemes nemesek házhelyeket kaptak a közelben, ahol felépíthették saját házaikat. Diósgyőrben nem így történt: itt a vár környezete zárt, földi halandó által csak engedéllyel látogatható, királyi terület volt.
Egy, a rekonstrukció I. üteme előtt készült légifotón a vártól nagyjából egyenlő távolságra keleti és nyugati irányban egy-egy kiteresedés látható ma is.
Ezek lehettek a középkori megállítóhelyek, a legkülső várfallal és kapukkal. A Szinva-patak és a hegyoldal által körülvett egykori királyi terület azonban, ahol egyetlen megelőző feltárás (Lovagi Tornák Tere) és kevés szondázó ásatás révén bár tudunk már egyéb épületekről és műhelyekről, máig is őrzi a titkait.