A középkori udvarok előkelőségei nagyra értékelték a pompás és időnként hivalkodó lakomákat. A különleges ételek elfogyasztásán túl a társadalmi érintkezés fontos helyszínei is voltak ezek az események, akkor is sok minden egyszerűbben és gyorsabban dőlt el a terített asztaloknál, csakúgy mint napjainkban.
A lakomák az erre kijelölt termekben zajlottak, ahol először is felállították az asztalokat:
a bakokra ráhelyezték az asztallapokat, melyeket terítővel takartak le. Milyen szépen megőrizte nyelvünk az „asztalt bont” kifejezéssel ennek a bútordarabnak az emlékét! Elhelyezték a főasztal fölé a díszes baldachint, és szőnyegekkel, falikárpitokkal borították a terem falait. Ezeket legtöbbször magukkal vitték az utazások során, ugyanígy a díszes edényeket is.
Egy 15. század eleji főúri lakoma ábrázolását látjuk a képen, John Berry herceg hóráskönyvéből
(Tres Riches Heures). Az étkezések nagyjából egyformán zajlottak a korabeli Európában, így miután nem maradt ránk hazai ábrázolás, nyugodtan elidőzhetünk a francia főúr asztalánál. Maga a herceg az asztal közepén foglal helyet, egy támlás padon, melyet gazdagon díszített kárpit fed, ha bepillantunk az asztal alá látjuk, hogy befedi az alacsony dobogót is, melyre a padot helyezték. Az asztalt a kandalló elé állították, a tűz közelébe, de a lángoktól és a pattogó szikráktól kerek paraván védi a lakomázókat.
Körben a falakat lovagok csatáját ábrázoló kárpit borítja.
A herceg háta mögött, jobboldalt álló alak a háznagy (udvarmester) a rangját jelző pálcával, a bal oldalán a pad támlájára támaszkodó férfi feltehetően az udvari orvos, akinek az volt a feladata, hogy véleményt mondjon a felszolgált ételekről. Elterjedt az a nézet, hogy az emberi test hogylétét négyféle nedv határozza meg: az epe, a nyál, a fekete epe és a vér. Az emésztést a test által végzett „főzésnek” tekintették, melynek során az ételek, melyek hasonlóan négyféle tulajdonsággal rendelkeznek (meleg, száraz, hideg és nedves) ezekké a nedvekké alakulnak át.
A feladat a testnedvek megfelelő arányának a fenntartása volt, melyet a mértéktelen evés is felboríthatott.
A rombuszmintásan szőtt, finom abroszt a széleken általában kék színű, mintás csík és rojtok díszítették. Az asztalon arany és ezüst tálak sorakoznak, valamint egy nagy, hajót formázó sótartó. A lakomázók már túl vannak a kézmosáson, melynek során inkább csak ujjaik hegyét merítették a körülhordozott tálba, és megtörölköztek a kendővel: inkább szertartás volt ez, mint valódi tisztálkodás. A házigazda ünnepélyesen csippentett egy kis sót, jelezve, hogy megkezdődhet az ételek felszolgálása.
Nem látunk evőeszközöket, hiszen mindenki a saját késével falatozik majd, esetleg kenyérdarabok segítségével.
Két nagy tálon már megérkeztek a roston sült, apró szárnyasok. A lakomák egyik főszereplője volt a szeletelőmester, aki mintegy színielőadásként végezte munkáját, a vendégek szeme láttára. Őt és a segédjét látjuk a képen háttal, amint a vállukon asztalkendőt átvetve hozzáfognak a hús felvágásához. Az asztal előtt egy ifjú leguggolva etet egy arany nyakörvet viselő agarat. A kutyák megszokott vendégei voltak az étkezéseknek, itt még az asztalon is látunk két kis ölebet lakmározni.
A kép bal szélén feltűnik a pohárszék, rajta az arany és ezüst serlegekkel, kupákkal, kancsókkal.
Ez a fontos státusszimbólum a rajta elhelyezett edények számával jelezte tulajdonosának gazdagságát. A pohárszék előtt két ifjú az italokkal foglalatoskodik, egyikük kezében kancsó és tál, a másiknál egy díszes kehely található. Feltűnik talán, hogy asszonyszemélyt nem látunk az asztalnál sürgölődők között. Ez nem véletlen, hiszen a lakomákon való kiszolgálás az asztalnok- és a pohárnok, ezek segédei, illetve az udvarban nevelkedő ifjak feladata volt, részeként a lovagi nevelésüknek.
Egy késői reggeli étkezés után a délután kezdődő lakomák akár az éjszakába is nyúlhattak:
hosszú sorban érkeztek a szakácsok remekei, lassú méltósággal falatozva telt az idő, miközben mint csörgedező patak folyt a beszélgetés az asztalnál. Az ételek között felszolgált látványos kreációk ( például a saját bőrében, tollaival élőnek tetsző, tűzokádó páva) ugyanúgy a vendégek szórakozását szolgálták, mint a zenészek, táncosok, és a mutatványosok.