Az egyik kedvenc helyem, mely szinte mindig lenyűgöz, a vár keleti palotaszárnyában a Királyok szobája. Talán éppen azért lélekemelő, mert a falakon régmúlt idők királyi portréi függenek, és úgy tűnik, mintha ők tekintenének le ránk dicső múltunkból, mi pedig fel kell, hogy nézzünk rájuk. Várunk építtetője, Nagy Lajos királyunk több ábrázoláson is megmutatkozik. A Képes Krónikából való az egyik legismertebb képe, melyen keleti viseletű magyar urak és páncélos vitézek között ül a trónon, de a falakon lévő megannyi kép között még a csatamezőn is láthatjuk az utolsó lovagkirályt. A teljesség igénye nélkül Luxemburgi Zsigmond és Mátyás király is előtűnik, de bármerre nézünk a szobában, uralkodókkal találkozhatunk. Ami azonban számomra felülmúlhatatlan, az a 14. századi magyar-lengyel királyság térképe, mely előtt mindig csodálattal állok meg. Ránézve az Adriai-tengerre jó érzés fog el arra gondolva, hogy volt idő, amikor nem a Balaton volt a „magyar tenger”. Nem véletlen, hogy költői szárnyalással ezt a korszakot emlegetik úgy, mint „ amikor három tenger mosta Magyarország határait.” Ha ez nem is fedi a valóságot, a magyar-lengyel perszonálunió hatalmas és dicsőséges korszaka történelmünknek, ami arra taníthat minket, hogy merjünk, mint akkor, ma is önmagunk lenni, és nem csak az egyén szintjén. A közös önbizalmunk is épülhet ebből, amire nagy szükségünk van. Magyar történelmünk elmúlt évszázadai ugyan vérzivatarosak voltak, de az ókortól tudjuk, hogy „Historia est magistra vitae” – azaz a történelem az élet tanítómestere.