A lovagi torna volt a középkor egyik legfőbb látványossága, legfontosabb társadalmi eseménye, sok esetben életre-halálra menő küzdelmek színtere. Anonymus, aki a maga korának, a 13. század végének viszonyait vetítette vissza a honfoglalás korának felidézésekor, így ír:
„Közben majdnem minden nap az ország vitézei, valamennyien a vezér színe előtt, vértezett harci ménjeiken ülve, pajzzsal meg lándzsákkal nagy tornákat vívtak. „
Az udvari lovag (aule regie miles) kifejezéssel Nagy Lajos atyjának, I. Károlynak az uralkodása alatt találkozunk először, és az ő nevéhez köthető a sisakdísz és a címer adományozásának szokása is. Nem csupán hadi tettekért, hanem a tornákon való szereplésért is jutalom járt: így például a Hont-Pázmány nembéli Istvánnak, aki miután egy küzdelem során három fogát is elveszítette, három falut kapott kárpótlásként. Azt, hogy maga a király is szívesen vett részt lovagi tornákon, I. Károly temetésének a leírása is bizonyítja. A halála utáni harmadik napon, a templomi szertartás alatt az ajtó előtt állt három pompás lova, s rajtuk királyi fegyverzetben három lovag. Az első íjász, a második dárdaöklelő, a harmadik harci felszerelésben.
Nagy Lajos, a lovagkirály a nápolyi hadjáratok alkalmával az itáliai városokban is rendezett lovagi tornákat,
így Veronában, ahol az arra érdemes ifjakat lovaggá is ütötte. A 14. századi Képes Krónika ábrázolásain valójában lovagi tornák szereplőit látjuk, hiszen az alakok magas kápájú nyeregben ülnek, és kezükben a kopja számára kialakított bevágással ellátott tornapajzsot tartanak.
Luxemburgi Zsigmond idejéből már több adattal rendelkezünk a rendszeressé váló lovagi eseményről. 1412-ben szárnyra kapott a hír, hogy a lengyel király látogatása alkalmából Budán lovagi tornát rendeznek, melynek első díjazottja arany-, a csatlósa pedig ezüstpatkós lovat fog kapni. A viadal két nap és két éjjel tartott, és mintegy 100 lovag vett részt rajta. A konstanzi zsinat ideje alatt rendezett tornán maga Zsigmond is sorompóba szállt, idegen fegyverzetben és zárt sisakban, csak akkor tört ki a hatalmas éljenzés, amikor az első győzelem alkalmával felemelte a sisakrostélyát.
A lovagi tornán a lovagok számot adtak tudásukról, felkészültségükről: ügyességüket a karddal – kopjával való koszorúkapásban mutatták meg,
majd különféle forgó állványok és mozgó célok tették próbára őket. A csúcspont azonban a kopjatörés volt, melynek során akár súlyos sérülést is szenvedhetett a vesztes.
A magyar küzdelmek különböztek a nyugatiaktól, mint azt bizonyos Bertrandon de la Broquiere leírta, aki Fülöp burgundiai herceg megbízásából járt Zsigmond király udvarában.
„Garai nádor fiát láttam egy lovagjátékban, melyet az ország szokásai szerint kis lovakkal és alacsony nyergekből vívtak. A résztvevők valamennyien gazdagon díszített ruhát viseltek, és igen rövid lándzsákat használtak. Kedves, gyönyörködtető játék volt. Az itteni lovagjátékokban az a szabály, hogy a küzdők közül legalábbis az egyiknek a földre kell buknia. Ebből látják, ki bírja jól megülni a lovat és a nyerget.”
Mátyás idejében a lovagi tornák kocsiversenyekkel és birkózók küzdelmeivel is kiegészültek.
3 hétig tartó menyegzője alkalmával nyolc nemzetközi tornát is tartottak német, cseh és bajor lovagok részvételével. Arról is tudunk, hogy egy ízben az ifjú feleség az ablakból figyelte aggódva, mint küzd királyi hitvese az ellenfelével.
Később éppen Beatrix királyné ajánlólevelével indult Angliába, IV. Edward udvarába három jeles magyar lovag, hogy ott dicsőséget szerezzen.
A Diósgyőri vár utolsó királyi párjának esküvője sem múlhatott lovagi játékok nélkül, ahol a gyenge koraszülöttből ifjú daliává fejlődött II. Lajos éppen nevelőjét, Brandenburgi Györgyöt győzte le.
Számos oklevél tanúskodik arról, hogy a szórakozáson és a jutalomszerzés lehetőségén túl volt a lovagi tornáknak perdöntő szerepe is, az „Istenítélet” formájában, amikor az egyik félnek bizonyítania kellett becsületét, szavahihetőségét. Esetenként a bajvívást át is vállalhatta egy megbízott személy, a király vagy egy főúr bajnoka.