Az Ákos nembéli Ernye bán országos tekintélyének, és fejedelemséggel felérő családi birtokának egyetlen örököse István nevű fia lett. A kor szokása szerint gyermekkorától bejáratos volt a királyi udvarba, majd 1281-ben már mint magister, azaz lovag tűnik föl, nem sokkal később pedig Borsod és Gömör megyék főispánja. Csillaga fényesen emelkedett, 1290 után III. András közeli híve, majd három év múlva Ágnes királyné tárnokmestereként szolgált.
Atyjához hasonlóan elnyerte az országbíró tisztségét, majd 1301 és 1310 között a nádori címet viselhette.
Mit is jelentettek ezek a címek? A II. András által kiadott Aranybulla kodifikálta a nádor bírói hatáskörét, megállapítva, hogy az egész ország területén ítélkezhet minden rendű és rangú ember felett, a nemesek pereiben azonban fej- és jószágvesztéssel járó ítéletet csak a király tudomásával hozhat. Abban az esetben, ha a király nem tudott megjelenni az évenkénti fehérvári törvénynapon, a nádor ott teljes joggal helyettesíthette. A királyi udvarban az országbíró vette át feladatát: a bírói hatalom mindkettejük számára jelentős anyagi haszonnal is járt, hiszen az ítéletek által elkobzott birtokok, vagy a kiszabott pénzbüntetések kétharmadát ők kapták meg.
Az utolsó Árpád-házi király halála után István nádor 1303. február 26-án kiállított, helyenként költői magasságokba szárnyaló okleveléből ismerjük meg a szövetségbe tömörült főurak akaratát,
mely szerint II. Vencel cseh és lengyel királyt óhajtják látni a magyar trónon. Vencel nem fogadta el a koronát, hanem hasonló nevű fiát küldte maga helyett, aki egy esztendeig uralkodott is, László néven. Az ország nagy részét hatalmukban tartó tartományurak az utódlás körüli viszályok közepette gyakorlatilag teljesen függetlenítették magukat, hiszen korábban már megkoronázták a nápolyi Anjou-örököst, Carobertót. Néhány hónap múlva azonban Vencel-László fejére tették a Székesfehárvárott őrzött Szent Koronát, melyet Vencel elhagyva „csehül álló” királyságát, magával is vitt, miközben trónját Ottó bajor hercegre hagyományozta. Az anyai ágon ugyancsak Árpád-házból származó, idősödő herceg volt az, aki kétszer is elvesztette a magyar koronát: egyszer képletesen mint uralkodó, de egy csobolyóba rejtve a valóságban is.
Hogy Ottót is támogatta-e István nádor, arról nem maradt feljegyzés.
Rokoni kapcsolatai révén, gondolunk itt arra, hogy hasonló nevű fia egy bajor hercegnőt vett feleségül, inkább valószínű, hogy igen. 1307 végére azonban a nápolyi Anjou-örökös egyedüli jelölt maradt a magyar trónra, István nádor pedig bölcs éleslátással, és megelégedve a két „királytétellel” meghódolt neki. Szeptember 3-án keltezett oklevelében már Károly király hívének vallotta magát. Kora és tapasztalata, az ország és az erőviszonyok ismerete fontos emberré tehette az újabb királyi udvarban is, mert nádori címét élete végéig viselte, okleveleiben is így címezte magát.
Utolsó éveit Diósgyőrben töltötte István nádor.
Udvarának rezidencia-jellegét jelzik az itteni írószerv által kiállított oklevelek, ezek egyikében olvashatjuk először Diósgyőr falu nevét, „Gyos Geur” alakban. ( A diósgyőri Corpus Christi kolostor 1304. évi alapítólevele.)
Minden bizonnyal István nádor kezdte meg a vár szikladombján egy rangjához jobban illő, és jobban is védhető erődítmény építését, hiszen azzal hogy I. Károly mellé állt, maga ellen fordította a Csák Máté zászlaja alá tömörült egykori szövetségeseit. 1315-ben még újabb adományt tett a kolostornak felesége és gyermekei beleegyezésével, ezen oklevél után azonban nem hallunk többé róla.
Hosszú és küzdelmes, de sikerekben gazdag életútja végén az általa alapított diósgyőri pálos kolostorban lelhetett nyugodalmat.
Atyjához legalább a népi emlékezet kegyes volt, hiszen az Erenyő és a Bánfolyás helynevek ma is őrzi emlékét, a hálás utókor azonban megemlékezhetne István nádorról is, egy utca vagy tér elnevezésével Diósgyőrben.