A gazdátlanul pusztuló, elhagyott épületet a 19. század elején fedezik fel a művészek: festmények és rajzok jelenítik meg a sűrű bozóttal benőtt domb tetején álló négy vaskos tornyot, melyek csonkán is dacolnak még az idővel. A legjobb nézőpontból, dél-keleti irányból látjuk ezeken a képeken a romokat, előtérben az egykori halastóval, a tó partján bámészkodó emberalakokkal. A legismertebb kép, mely a Diósgyőri várat ábrázolja, Telepy Károly 1860-ból származó, ragyogó színekben gazdag romantikus festménye. Az 1848-49-es szabadságharc bukása utáni években, a megtorlás idején a művészek elfordulva a jelentől, és a cenzúra kijátszása érdekében is, a történelmi múlt eseményei és emlékei felé fordulnak. Így fedezi fel a Diósgyőri vár festői romjait a hosszú itáliai tartózkodás után hazatérő Telepy Károly, aki egy ideig rokona vendégszeretetét is élvezi a vár tövében, ábrázolásának pontossága így valóban hitelesnek tekinthető. Életkép és romantikus tájábrázolás is egyben a festmény, az egykori halastó partján ruhát mosó asszonyok alakjaival, és a tó tiszta vizében tükröződő rommal. Nagyjából ezt a sziluettjét őrizte meg a vár egészen a 20. század közepéig, bár az uradalmi prefektus 1873-ban még bonttatta a falakat, hogy a gazdatisztek számára lakásokat építsenek a közelben. Henszlmann Imre, aki a 19. század polihisztoraként művészettörténész, építész, régész, író, orvos, és közéleti személy is volt, az újonnan alakult Műemlékek Országos Bizottságának első előadója, 1856-ban fedezte fel, hogy a vár kápolnájának még szép részletei láthatók, ám hosszú idő telt még el, amíg a Bizottság 1892-ben megbízást adott a rom felmérésére. Hamarosan elkészült egy egész sorozat rajz a tornyokról, és az összekötő palotaszárnyak még látható maradványairól. A rajzok szerint ekkor még ép volt sok boltozat, és állt még a kazamatasor földszintje is. Megpezsdül az érdeklődés a vár iránt, amikor előkerül néhány díszes kő, melyet korábban innen hurcoltak el. A kápolnából származó faragványt bontanak ki a minorita templom falából, és 1898-ban megtalálják a „Diósgyőri Madonna” néven ismertté vált reneszánsz oltártöredéket a diósgyőri pálos kolostor kerítésében. Még néhány tárgy is felbukkan, hogy a régmúlt idők gazdagságára emlékeztessen, így az északkeleti toronyban egy aranyozott kehely, a pálosok egykori erdejében pedig egy ugyancsak aranyozott szelence, mely felirata szerint Luxemburgi Erzsébeté, Albert király feleségéé volt. Azóta mindkét tárgynak nyoma veszett, a szelencének a Magyar Nemzeti Múzeumban csak a (szerencsére!) nagyon alapos leírása maradt ránk. Sztehlo Ottó, a MOB másodépítésze készítette el a részletekben gazdag felmérési rajzokat, ezen túl azonban elkezdődött a Diósgyőrre vonatkozó okleveles adatok, történeti források tanulmányozása is, melynek célja a vár múltjának, jelentőségének feltárása volt. Sztehlo Ottó munkássága mellett Lux Kálmán műépítész és restaurátor kutatásai szolgáltatták azt a felbecsülhetetlen anyagot, mely később a vár teljes feltárása, és rom állapotban való helyreállítása közben hatalmas segítséget jelentett. (Lux Kálmán más tekintetben is kötődik városunkhoz, hiszen az ő tervei alapján épült meg a lillafüredi Palota-szálló.) Hiába fejeződött be a vár kőbányaként való hasznosítása, a környék népe továbbra is ide járt könnyen megszerezhető építőanyagért, így az Erdőkincstár hamarosan bekerítette a romokat, és még egy kisebb állagmegóvást is végeztek, veszélyelhárítás címen. 1926-ban készítette el Möller István, akit a hazai műemlékvédelem atyjának tekinthetünk, a vár szakszerű építészeti leírását, melyet csatolt a kultuszminiszterhez benyújtott előterjesztéshez a következő javaslattal:
„Romjainak törmelékei a várkastély földszintjét és a külsővár északi nagyméretű kazamatás védőtornyát teljesen betöltötték. A Műemlékek Országos Bizottságának javaslata az, hogy a várrom elrejtett részeit szakszerű ásatásokkal tárják fel.”
Ennyi viszontagság, majd a meginduló és megtorpanó szakszerű ásatások után került sor 1960-1972 között a Diósgyőri vár teljes feltárására Czeglédy Ilona régész által, a párhuzamosan folyó, rom állapotban való helyreállítás építész tervezője pedig Ferenczy Károly volt. Az ő munkájuk őrizte meg számunkra azt az állapotot, mely példásan értelmezte és bemutatta a vár összes, megmaradt építési periódusát. A várnak azt a szívünkbe vésődött sziluettjét, melyet annyit csodáltunk a sokat emlegetett Kaláka-fesztiválok alkalmával, a hegyek mögé lebukó nap fényében, és a csillagok őrizte éjszakában. Ám az a kifejezés, hogy „rom állapotban konzerválni” magában hordozza a kudarcot: egy romot újra és újra meg kell erősíteni, mindannyiszor eltávolítva az omladozó rétegeket, míg lassan elfogynak az eredeti kövek. Felmerült hát a védő falkoronának is szánt rekonstrukció lehetősége, egyben a zárt kiállítási terek létrehozásának igénye, melynek eredményeként a magyar műemlékvédelem történetében elsőként nyitotta meg kapuit egy, a műemlék méltóságát megőrző, részleteiben helyreállított középkori vár. Valósággá vált a lenyűgöző méretű Lovagterem, a kétszintes Kápolna csodája, a palotaszárnyak ablakaiban pedig udvarhölgyek árnyéka suhant el a gyertyák imbolygó fényében, az udvaron lovagok kardja csörrent. Talán a példa nélküliség szabta a szigorú döntést, miszerint nem épülhetett meg a nyugati palotaszárny és a tető, megőrizve így a rom állapot emlékét? Mindenesetre ez a szigor semmivé vált, amikor a rekonstrukció II. ütemének terveit bírálók hosszú évek vívódása után végül kimondták, hogy az engedélyt megadják, bár a terv meghaladja egy műemléki helyreállítás kereteit. A nagyfokú kiépítésnek helyenként eredeti részek esnek áldozatául, és történetileg nem igazolható terek jönnek létre. Így búcsúzunk hát el a Nagy Lajos és a Mátyás-kori vártól, és nem csak azért, mert megépül a 16. századi konyha is a falszorosban. Mesterséges teraszok takarják majd el a középkori mesterek állványzatának nyomait máig őrző szelíd szikladombot, a keleti oldal mély farkasvermét, ahol a korábbi nemzetségi vár épen maradt részletét is láthattuk. Kárpótol-e majd minket a sok új attrakció, a modern kor megkívánta liftek, üvegfalak látványa? Mindezt majd eldönti az idő. Azonban ezzel a bejegyzéssel elköszön a Várblog is a „Krónikás” írásaival, aki hosszú éveken át remélhetően felkeltette, és ébren is tartotta az Önök érdeklődését a Diósgyőri vár, az itt zajló események, és történelmünk nagyszerű példái iránt. Egy új korszak veszi kezdetét, mely új történeteket ír, ezeket pedig már egy másik krónikás jegyzi majd le.