A vár és az uradalom biztonságára gyalogos és lovas katonák ügyeltek. A lovasok szálláshelye a vizesárkon túli Huszárvárban, illetve a vársíkon lehetett, ahol legeltetni és itatni is tudták a lovakat. A gyalogosok a kaputornyok helyiségeit foglalhatták el. Itt őrizték, és tartották karban a fegyvereket is: a 14-15. században ezek íjak, számszeríjak és vesszők, szálfegyverek, úgy, mint lándzsák, dárdák és kopják, valamint kardok voltak, és a védőöltözet részeiként sisakok, páncélingek, vértek. A lőfegyverek, így a szakállas puska használata csak a 16. században terjedt el, ekkorra megépültek már az új védművek, így a kazamata lőállásai és az ötszögű torony is. A lőállások egyikében be is mutatjuk a szakállas puskát és használatát, a régészeti feltárárok során előkerült öntőtégelyekkel együtt, melyek azt bizonyítják, hogy itt helyben készítették a különböző méretű ólomgolyókat.
A nagy kiterjedésű uradalom hivatalos ügyeinek intézését az egyéb tisztségei miatt távol lévő várnagy helyett az alvárnagy (néha kettő is) intézte. A várbéli katonaságon kívül az ő keze alá tartoztak a sáfárok, számvevő deákok és más officiális személyek is. A hivatalos iratokat a Tárházban őrizték a pénzben beszedett járandóságokkal együtt, míg utóbbiakat a királyi (királynéi) kincstárba nem szállították. Itt kapott helyet a vár ellátásához szükséges pénz és a várnagy magánvagyona is, alaposan megvasalt ládákban. Hogy melyik lehetett ez a helyiség, arra vonatkozóan nincsenek adataink, de biztos és jól védhető helyen sejtjük, talán valamelyik torony emeletén.
A vár állandó lakói közé tartoztak azok a mesterek, akik a falak, a tető, és a berendezések karbantartásáról gondoskodtak. A kívülről is vakolt falakat, a cserepekkel borított tetőt javítani kellett időnként, de a nehéz faajtók vasalatai és a zárak is megkívánták a gondoskodást. Az ólomkeretes ablakszemeket nem itt készítették, ebben mások mellett a budaszentlőrinci pálosok jeleskedtek. Egy alkalommal egy mester és kilenc segéd érkezett a várba, a feljegyzések szerint azonban szombat lévén, nem kezdtek hozzá a munkához. Hogy később mire jutottak, arról nincsen tudomásunk, csak az általuk elfogyasztott bor mennyiségét említi meg a forrás.
A középkor embere másként kezelte a hulladékot, mint tesszük azt manapság. A tárgyakat nem dobták el addig, amíg végképp el nem koptak, és még akkor is igyekeztek őket hasznosítani. A fémeket beolvasztották, a kárpitok és a főúri ruházat darabjaiból például azért maradt meg nagyon kevés, mert a drága anyagok utolsó darabjait is felszabták. A kerámia kivételt jelentett, a törött edények, az üvegek, az elbontott kályhák és a tönkrement tetőcserepek a szemétre kerültek. Ezeket tárták fel a régészek a várban, közel 400 év mintegy 500 000 darabot kitevő törmelékét. Igen soknak tűnik, de számoljunk csak egy kicsit! 100 év alatt ez már csak 125 000 db, egyetlen napra lebontva pedig már átlagban alig három és fél darab az eldobott tárgyak száma… És hová rakták le a szemetet? A 14. században biztosan a Felső- és a Külsővár közötti, déli falszorosba. Innen kerültek elő az elbontott Lovagalakos kályha darabjai is. A Vizesárok pedig néma tanúja és őrzője mindannak, ami magától, vagy segítséggel merült az iszapjába. 14. századi sisak, bőrcipő, szinte ép reneszánsz edények bukkantak elő, amikor egy nagyon kis részét sikerült megkutatni. Hagyjunk valamit a jövő régészeinek is, szokták mondani. De az ember már csak olyan, különösen ha a múltat kutatja, hogy most és azonnal szeretne mindenre fényt deríteni…