1370 telén Nagy Lajos sokat időzött Diósgyőrben. November végén érkezett Krakkóból lengyel királlyá választása után, és úgy jegyezték föl, hogy itt várta Jézus születésének ünnepét és az új esztendő beköszöntését is. Milyen lehetett a középkorban a karácsony, hogyan ünnepeltek az emberek?
Csendes, örömteli várakozással, bizonyítja ezt az adventi időszak megtartásáról szóló első írott emlékünk, I. (Anjou) Károly királyunk egy oklevelének keltezése: „…az Úr eljövetelének 1. vasárnapján, 1341-ben.”
A középkorban az olyan jeles napok adtak támpontot az idő múlásához, mint a téli napfordulat pogány emlékét is őrző keresztény ünnep, a Nagykarácsony.
A királyi asztalra ostya, cipó, és böjt lévén hal került, valamint méz, dió és alma – jelkép erejű ételek. Az együtt elköltött vacsora utáni várakozásban szólalt meg az éjféli misére hívó harangszó. A szokatlan, kiváltságos időpontot sejtelmes bűbáj szőtte át, még a hívő emberek is úgy érezték, hogy a sötétség hatalmai ekkor a legerősebbek. A Betlehemi Kisded azonban ura a téli napfordulatnak is, és megvédelmezi azokat, akik eljövetelét várják. A közös ünneplés helyszínei ekkortájt még a templomok voltak, ahol a karácsonyi mise rendjében betlehemes játékok is szerepeltek. 1416-ban Zsigmond király is megtekintette Krisztus születését, a Királyok imádását, és a Paradicsomi történetet.
Kiskarácsonynak január 1-ét nevezték, és ez a nap volt az ajándékozás ideje.
Galeotto Marzio feljegyezte, hogy ilyenkor járultak Mátyás király elé az udvarában szolgáló szakácsok, zenészek, mindenféle mesteremberek szerszámaikkal együtt, és a király aranyakkal jutalmazta meg őket. Azonban Magyarországon is sokáig még nem ekkortól, hanem december 25-től számították az új esztendőt.
A templomok falain színes freskók is megjelenítették a Jézus születése körüli események szereplőit,
gy rendre feltűntek a Három királyok is, akik a betlehemi csillagot követve jutottak el a jászolig, ahol ajándékaikat átadva imádták a Megváltót. Nevük először a 6. században bukkant föl, a magyar nyelv Gáspár, Menyhért és Boldizsárként nevezi meg őket.
Az egykori magyar királyság mára Magyarország-ként megmaradt területén a történelem viharai, és nagyban a reformáció is okai voltak a falfestmények pusztulásának.
Nagy számban őrződtek azonban meg a peremterületeken, így Erdélyben és a Felvidéken, megbújnak elhagyottnak tűnő templomok mélyén, ritka kincsként ragyogva fel a szerencséseknek, akik ismerik a módját, hogy bejuthassanak ezekre a helyekre.
A 14. században az egész alsó-Rimavölgy birtokosa Szécsényi Tamás, erdélyi vajda volt, aki részt vett Nagy Lajos nápolyi hadjárataiban.
Az itáliai városokban időzve találkozott a trecento festészetének alkotásaival, melyek oly nagy hatást gyakoroltak reá, hogy a távoli magyar vidéken is hasonlóakat kívánt látni. A vidék arany- és vasércbányászatából származó jövedelmek akár azt is lehetővé tették, hogy messzi földről hozasson mestert, akinek kezenyomát máig őrzik a Rimabánya, Karaszkó, Pónik templomaiban fennmaradt faliképek. Így sugárzott szét Nagy Lajos udvarának műveltsége és művészete az őt körülvevő főurak révén azok távolabbi birtokaira.
Az említett templomokban a Szent László legenda ábrázolásai mellett tűnik föl rendre a Háromkirályok imádása,
jellegzetesen magyar módra szent királyainkat, Szent Istvánt, Szent Imrét és Szent Lászlót jelenítve meg a napkeleti bölcsek alakjában.
(A képen a karaszkói templom Háromkirályok imádása c. freskójának részlete)