A Diósgyőr várát, és a hozzá tartozó várbirtokot jegyajándékul megkapó királynék közül igen kevésszer említjük II. Ulászló hitvesének, Foix-Candele-i Annnának a nevét. Mármint a király tulajdonképpeni harmadik, ámde végre törvényes feleségének a nevét! Mert az utókor által „dobzse-király” jelzővel illetett Ulászló eseményekben gazdag előéletet tudhatott magáénak a házasodás terén. Még alig volt húsz esztendős az édesanyja, Habsburg Erzsébet révén Luxemburgi Zsigmond, magyar király unokája, amikor szemet vetett egy 12 évesen már özveggyé vált, bizonyos Brandenburgi Borbálának, minden bizonnyal leginkább a jelentős vagyonára. Meg is kötötték a házassági szerződést, a valóságos esküvőt azonban Ulászló addig halogatta, míg végül soha nem is került rá sor. A halogatásban nagy szerepe lehetett az özvegy vagyona körüli jogi herce-hurcának, melynek végén a kis hölgy, aki kortársai megjegyzése szerint „előbb lett özvegy, mint feleség” nem is kapta meg azt.
Ulászló gond nélkül továbbállt, majd már mint gyakorlott házasságszédelgő, vette feleségül Mátyás király özvegyét,
Aragóniai Beatrix-ot, aki mindenáron királyné akart maradni. Két nagy akarás találkozott abban a házassági komédiában, melynek forgatókönyvét azonban csak a koronára vágyó Ulászló ismerte, és az esketést végző Bakócz Tamás. Egy a szertartás során ejtett hiba, miszerint az „akarom” helyett „igen” hangzott el, és az, hogy csakúgy mint az első esetben, Ulászló gondoskodott arról, hogy fel se merüljön a házasság elhálásának a ténye, tette lehetővé, hogy VI. Sándor, a Borgia-pápa érvénytelenítse mindkét korábbi frigyet.
Ekkor már javában folytak XII. Lajos, francia király udvarával a tárgyalások,
melyek során az uralkodó szövetségest keresett a törökellenes összefogáshoz, nem utolsó sorban pedig a Habsburg-ház ellen. Így került sor arra, hogy a király egyik rokona, Bretagne-i Anna királyné udvarhölgye, a 17 éves Foix-Candele-i Anna kezét nyújtsa a már öregedő magyar uralkodónak.
Anna csak 1502-ben érkezett Magyarországra, utazásának és magának az esküvőnek a leírását megőrizte számunkra Bretagne-i Anna királyné heroldjának, Pierre Choke-nak a képes úti beszámolója.
Ulászló már az esküvői ebéd alkalmával rosszulléttel küzdött, és nem sokkal később szélütés is érhette, melyből azonban szerencsésen felépült. Része lehetett ebben szerető hitvese imáinak, hiszen Annát alig tudták lebeszélni arról, hogy télvíz idején mezítláb zarándokoljon el a palotából a budai vár túlsó végén lévő templomba. A korábbi szívtelen csaló és házasságszédelgő élete végén találkozott az igazi érzéssel, és a frigyet hamarosan gyermekáldás is koronázta, mert 1503-ban megszületett Anna nevű gyermekük, három év múlva pedig a trónörökös, Lajos érkezését kürtölhették világgá. Mekkora öröm és üdvrivalgás fogadhatta a hírt, melyre mondhatni évszázadok óta vártak a királyi udvarban! Az örömet azonban hamar követte a gyász: alig három hét múltán a királyné meghalt.
Királynésága rövidre szabott idejében Anna két ízben is rendelkezett Diósgyőrről:
1503-ból származik az az irata (ez Ulászló 1495. évi oklevelének az átírása) amiben a miskolci jövevényeket minden adófizetéstől fölmenti, ha a diósgyőri vár munkáihoz 12 embert adnak naponta. Kegylevelet is kibocsátott, hogy a miskolciak, szobiak, diósgyőriek és keresztesiek tizedet az addigi szokás szerint adjanak, idegennek ne.
A már említett Pierre Choke leírása szerinti kedves és szép alakját a prágai szent Vitus kápolna kevéssé sikeres faliképén fedezhetjük föl,
ez az ábrázolás azonban nem lehet hiteles, hiszen Anna királyné soha nem járt Prágában. Van azonban egy csodálatos műkincs, egy 15. századbeli falikárpit sorozat, a New York-i Metropolitan Múzeum Cloisters gyűjteményében, az Egyszarvú vadászata” . Ez a sorozat 7 db terem méretű falikárpitból áll, melyek egyenkénti magassága 3.7 méter. A gobelineket ifjabb D.J. Rockefeller ajándékozta a múzeumnak 1937-ben. A kárpitok története regényes, 1680-ban még Párizsban voltak, további sorsuk, valamint készítésük helye és célja, címertani megfejtésük a mai napig ismeretlen.
Van azonban egy feltételezés, mely szerint a kárpitokat Budán szőtték volna, Anna királyné megrendelésére, az esküvője alkalmából.
A VI. számú kárpiton feltűnik II. Ulászló alakja, akinek arca feltűnő hasonlóságot mutat annak az imakönyvnek az ábrázolásával, mely a király személyes tulajdonában volt, és jelenleg az oxfordi egyetemi könyvtárban őrzik. Kissé horgas orra, jellegzetes szemöldöke, sötétbarna, nyakig érő egyenes haja idézi mindkét esetben a királyt, akit tekintete egy tőle kissé távolabb álló szép hölgyhöz köt, aki a legkisebb a kárpiton ábrázolt hölgyek közül: ő a „kis termetű és édes beszédű” Candele-i Anna, aki piros ruhájában rendre feltűnik a többi kárpiton is.
A szereplők között ott vannak Ulászló országának nagyjai, de az európai uralkodók is, így Bretagne-i Anna a háttérben, középen pedig a menyegzőt kieszközlő francia királyi pár.
A fehér egyszarvú legyőzése pedig nem más, mint a címerükben ezt az állatot viselő Szapolyai-párt feletti győzelem, azaz Ulászló győzelme a magyar koronáért folytatott harcban.
A kárpitok féltett kincsei lehettek Anna királyné tulajdonképpeni menyének, Habsburg Máriának is, aki értesülve a mohácsi csatavesztésről, más értékeivel együtt hajóra rakta ezeket is. Pozsonyból magával vihette a Németalföldre, melynek kormányzója lett.
Íme hát egy történet arról, hogyan maradhattak meg a középkori kincseink úgy, hogy kimenekítették őket az országból…
(A kárpitok bonyolult szimbólumrendszerének briliáns feloldási kísérleteit nyomon követheti az érdeklődő olvasó Váralljai Csocsány Jenő professzor „A magyar monarchia és az európai reneszánsz” című könyvében)