Ülök a lovagteremben, csend vesz körül és homály. Este van, egyedül vagyok de nem érzem magam egyedül mégsem. A hely varázsa körbeleng. Arra gondolok mennyi ember fordult meg itt egykoron, és a mai világban úgyszintén. Miként látták vajon ezt a helyet 1369-ben az ide érkező kassaiak, mikor is átvehették első városi címerüket Nagy Lajos királytól? Milyen hatalmas dolog lehetett nekik találkozni a királlyal itt, az akkori Közép-Európa legnagyobb lovagtermében. Vajon miről folyt még a beszélgetés az asztalok körül? A teremben páncélok merednek rám a sötétből, de egyik sem felel a kérdésekre. Nyugalmat érzek, a külvilág zajai nem szűrődnek át a vastag falakon. Eszembe jut, mikor a lovagteremben ebédeltünk a hagyományőrző csapatok vezetőivel egy rendezvény alkalmával. Egy cseh zenekar játszotta a korabeli zenét, majd éneklésbe kezdtek. Hangjuk oly csodásnak tetszett, betöltötte a termet és, észrevettem, hogy egymástól függetlenül mindenki lerakja az evőeszközt, és őket nézi. Áhítattal és csodálattal hallgattuk az isteni éneket. Akkor tudatosult bennem az érzés, hogy ez az, amire vártunk. A vár megújult és megtelt élettel. Most azonban csend van. Ülök a sötét lovagteremben, hallgatom a kinti szél zaját és elmélkedem. Remélem, hogy hamarosan minden megváltozik, fényt gyújtunk, és az asztalokat vidám társaság veszi majd körbe, s újra felhangzik az a csodálatos muzsika.