Tekintetem a messzeségbe réved, ahogy a vár tornyáról tova tekintek. A reggeli szél arcomba fúj és tudom, a változást hozta magával. Szeretem ezt a helyet a várban, ha feljövök mindig közelebb érzem magam a teremtőhöz. Látom az erdőt mely élettel teli, s felkészült az új nyár kezdetére. A fák koronája felett héják köröznek, de nem csak ketten, mint a költés időszakában. Többen vannak, ahogy számolom négyen, talán öten is lehetnek. A fiókák kikeltek, és mostanra elég erősek már, hogy szüleikkel portyára induljanak. Ez az élet rendje. Mert lehet gond és érhet minket baj, míg el nem jön a végső búcsú ideje, addig még sok víz lefolyik a Szinván. Most arra fordulok amerre a patakot sejtem, látom ahogy vadkacsák ereszkednek le, a víz felé tartva. Egy gém suhan el a torony mellett, hatalmasnak tűnik kitárt szárnyaival, melyeknek tollait fodrozza a szél, ő is a Szinva felé veszi útját. Az egykori királynéi fürdő felől a békák kuruttyolása még a több mint 30 méter magas toronyba is felhallatszik. Lent az utcán emberek sétálnak, nevetgélve indulnak kirándulni, és végre együtt vannak a családok. Elmosolyodok mert tudom: a vészjósló időknek immáron vége.